A nyári szünet kezdete és az én tanulmányaim kezdete óta R-ra méltatlanul kevés saját szórakozás jut, így szerveztem neki egy napot, amire elhívtam legjobb barátját, Cs-t is.

Reggel kellő mértékű lelkifurdalással vittem a kicsiket bölcsibe és oviba (az kicsit enyhített, hogy R ezt most igazán megérdemli), és mintha G is érezte volna, hogy valamiből kimarad, pedig apán kívül senkinek sem mondtam.

Cs-t 9-re vártuk, én a reggel folyamán összepakoltam a piknikplédet, a szendvicseket, az előző nap megsütött nutellás és lekváros palacsintákat.

R ragaszkodott hozzá, hogy vigyük a pumpát és a felfújható dögöket. A végére kapkodni kezdtünk, aminek az lett a vége, hogy a 9.27-es vonatot lekéstük, ráadásul a palacsinta is otthon maradt (előtte pedig a pumpa maga is otthon felejtődött). Szavazásra bocsátottam a kérdést, hogy menjünk átszállással hamarabb vagy menjünk vissza a palacsintáért és szálljunk fel a 10.27-es közvetlen járatra. R ragaszkodott az előbbihez, Cs-nak pedig mindegy volt, így visszaballagtunk, cserébe bőven válogathattunk az ülőhelyek közül a már a KöKiben várakozó szerelvényen.

Hát, el sem tudom mondani, mennyire ég és föld a különbség az eddigi utazások és a mostani között. Nem kellett folyamatosan rendet tennem, elemózsiát vadászni, játékötleteket bedobálni! Egyszerűen csak ültem a gyerekek mellett, időnként moderáltam a beszélgetést, de különben

halál nyugodtan tudtam horgolni.

Játszottak Dobble-t, szóláncot, beszélgettek filmekről, játékokról, megváltották a világot.

A klimatizált szerelvényből kilépve persze jött megint a hősokk; a párás, forró levegő megülte a vállunkat Gárdonyban, hiába volt borús az ég.

A Sirály strandra mentünk be, előző kedvenc fűzfánk alá telepedtünk, és bár gyorsan fel akartak pumpálni mindent, javaslatomra először inkább mártóztunk egyet.

Szinte hihetetlen volt, de idén nyáron

először elmentünk a második bólyáig

nem kellett a bokamosó vízben könyörögni senkinek, hogy csak kicsit jöjjön beljebb, senki nem sírt, akadékoskodott, minden flottul ment,

nekem semmi dolgom nem volt.

Végül R felfújta az unikornist (még otthon megbeszélték, hogy a gyilkos bálna lesz R-é, Cs pedig megnyerte a lovat), és hosszú perceken át elvoltak azzal, hogy felüljenek ketten az állatra, és rajta is maradjanak. Legalább fél óra eltelt még, mire a pónit megunták és megőrzésre rám bízták.

Akkor kipányváztam az állatot a fűzfához, és elkezdtem eut a blogbejegyzést csöndben és végtelen nyugalomban a szinte teljesen üres strandon. Pötyögés közben meg-meghallottam a szemben táborozó gyerekek hangját, és megütötte a fülemet, amikor azt mondták, hogy tűz van. Erre felkaptam a fejem és körülnézve valóban fekete füstoszlop szállt az ég felé a túlparton Sukoró magasságában.

Amikor megemlítettem a srácoknak a füstöt, Cs rögtön rávágta, hogy 

"Biztos ég a nádas, mert a hülyék mindig felgyújtják"

Mint kiderült később, nem a nádas égett, hanem az M7-esen volt baleset.
A srácokat meghívtam fagyizni, aztán persze csobbantunk ismét. Újrakezdődött a vízi a rodeó, perceken át tartott a lóra ülés és a megmaradás kísérlete, aztán persze R "tapintatosan" megkért, hogy hagyjam már békén őket és a lovat is vigyem a francba.

Indulás előtt visszamentem értük a vízbe. Menet közben találkoztam egy szitakötőlárvával, amit elsőre növendék vízisiklónak néztem. A békés kis állatka szelíden tűrte, hogy nézegessem, és a srácoknak is megmutattam, aztán persze visszaengedtük a vízbe.

Amíg én összepakoltam és R leeresztette a musztángot, addig Cs is átöltözött. Még annyi kérésük volt, hogy hadd vegyenek négyszáz forintos strandos vackot. Nálam már nem volt apró, az idő pedig szűkös volt, így R-t vízért küldtem, Cs pedig meghívta őt egy strandos vacakra. Végül is jó időt futottunk annak ellenére is, hogy ha a gyerekek lassabban ballagnak, akkor gyakorlatilag már hátrafelé mennek. A vonatra még tíz percet várni kellett, ez alatt kibontották és felfújták a vackokat. Mindkettejüknek felfújható pohártartó jutott, Cs-nak epres fánk, R-nak sárga kiskacsa.

A vonatúton végig játszottak és beszélgettek, én meg békésen felvettem a biodíszlet szerepét, amit nagyon élveztem, csak ritkán kellett a társaságot moderálni. Kényelmes tempóban értünk haza, még egy fagyiért is el tudtak sétálni.

Így összességében életem egyik legpihentetőbb napja volt. Egyszer sem hangzott el, hogy

"Aaaaaanyaaaaaa!"

gyakorlatilag nem is volt rám szükség, és pihenhettem szellemileg és fizikailag is.

De meg is fizettem az árát. Estére a három kicsi egyszerre nyúzott, percenként visított és követelőzött valamelyik, vacsoránál pedig egymás szekálása egy tányér leves asztalra és földre borításában csúcsosodott ki. Ennek következményeként az egész tíz éven aluli bandát a szobájába zavartam, egyetlen egy, általam választott hangos mesét hallgathattak meg és szigorúan megtiltottam az inni és pisilni szaladgálást - bár amilyen üvöltözés volt, szerintem gondolni sem mertek rá.

Szóval, lehet irigykedni, de megfizettem az árát. De megérte.