Nagyjából az ébredés pillanatától gyűlöltem ezt a napot. Végre adhattam magamnak időt bőven a nyugodt kávézásra, de még ezt is képesek elrontani azzal, hogy felébrednek olyan korán, amikor egyébként ébreszteni sem lehet őket.

Aztán az a telefonhívás... Ott tényleg azt hittem, falnak megyek. Gy-val megbeszéltük, hogy pénteken elmegyünk - mármint mi ketten, felnőttek - a gyerekekkel a fogaskerekűhöz, azzal fel a Széchenyi hegyre, ahol felszállunk a gyermekvasútra. Ez acélozott engem szerdán és ebbe kapaszkodtam, amikor mindenfélét követeltek, nekik is ezt ígértem: hogy pénteken Gy-val kirándulunk.

Előző nap kerestem telefonon, de nem vette fel. Nem csináltam ügyet belőle, gondoltam, hogy péntek reggel hívni fog. Hívott is, bár ne tette volna. Szenvedő hangon számolt be arról, hogy milyen szörnyen fáradt, hogy csütörtökön ahogy hazaért, ki is dőlt, azért nem is hallotta a telefont és még napszúrást is kapott. Ilyen állapotban ő kirándulásra abszolút képtelen, ellenben hajnali öt óra óta már az előző napi munkaterületen dolgozik, és lehet, nem is végeznek (a bátyjával telepítettek napelemeket és szereltek be klímát).

Hümmögtem egy sort és gondolatban küldtem el az anyjába, hiszen szerdán, sőt, csütörtök délben már láthatta, hogy mennyi munkájuk van, szólhatott volna, hogy nem fog tudni jönni. Úgyhogy most egy darabig biztos marhára fogom utálni ezért a húzásért, mert ez nagyon övön alul ért. Képes voltam mérgemben a gyerekeket is ellene hangolni. Amikor azon vívódtam, hogy menjünk-e így is, V egy kérdésére azzal válaszoltam, hogy beszélje meg Gy-val, hogy miért nem ér rá, ha egyszer megígérte, de valószínűleg nem volt elég fontos neki, ha inkább napszúrásosan dolgozni megy.

Szóval, dúlva-fúlva trappoltam a boltba reggelihez péksüteményért és valami útravalóért. Nem volt az a pénz, amiért szendvicsgyárnak álltam volna, inkább csak sós rágcsát és édes kekeszet vettem.

Zs meghagyta a mini kakaóscsigákat, így azok is útravalók lettek. A kulcsokat vízzel töltöttem, illetve a szerdáról megmaradt ásványvizes flakont is bevontam. Ezt később Zs eltűntette, így otthon maradt.

Közben R-t ébresztgettem vagy fél órát, másik fél órát azért cseszegettem, hogy reggelizzen és öltözzön, közben pedig újra és újra rákérdeztem, hogy tényleg velünk akar-e jönni, ha már tegnap fikázta a gyermekvasutat. Szóval mondhatnám, hogy a szokásos idilli hangulatban készülődtünk, de mivel én zsigerből gyűlöltem már vagy két órája ezt a napot, már a készülődés sem volt "olyan" idilli. Ráadásul miközben minden gyerekemmel összevesztem (G például hosszú szárú melegítőben akart jönni - mondom HOSSZÚ SZÁRÚ MELEGÍTŐBEN! KI A F***OM VESZ FEL TERMOMELEGÍTŐT 30 FOKBAN?!), még az időjárással is képes voltam pörölni. Igen, egy-egy odavetett mondat után jött a

"Döntsd már el, hogy mi a szart akarsz, esni vagy nem esni! Most már k****a jó lenne dűlőre jutni, mert indulnánk!"

Minden mindegy alapon indultunk el. A koncepció az volt, hogy ha fog is esni, a nagy hőség és a forró talaj miatt hűvös helyett szó szerinti szauna lesz, abban pedig úgyse lehet megfázni, a szandál meg azért volt muszáj, mert az nem baj, ha beázik (úgysem tud nem beázni), a cipő viszont idő, míg kiszárad és borzasztó kellemetlen benne órákig sétálni.

Szóval elindultunk. A Pöttyös utcai metróállomásnál már várt "kedvenc" hajléktalanom (megbeszéltük, hogy tőlem soha senki nem kap pénzt, mert az a legjobb motiváció a hajléktalan létforma fenntartására, és abban is egyet értünk, hogy Budapesten a legdrágább hajléktalannak lenni), aki szeretett volna velem kicsit beszélgetni és abszolút nem esett le neki, hogy nem én vagyok az embere.

Amikor már sínen, vagyis metrón voltunk, már enyhült a szorongásom, elterelte a figyelmem, hogy a megállókra figyeljek. Amikor átszálltunk a metrópótlóra, megállpítottuk, hogy a föld alatt megúsztunk egy kiadós zuhét, már csak a vizes utcák, a pocsolyák és a fojtogató pára maradt. Úgy alakult, hogy G-nek nem jutott ülőhely, viszont a csuklóban álltunk, ahol érdekes volt figyelni, hogyan mozog a busz csuklója a kanyaroknál.

A Deák térnél a felújítás miatti lezárás miatt kicsit kerengeni kellett, ezalatt G-ék kiszúrtak az Erzsébet téri óriáskereket, és meg kellett ígérnem, hogy visszafelé felülünk rá (nem ültünk fel). A Déliig mentünk (utólag kiderült, hogy a Széll Kálmán térig is elég lett volna), ahol a 65A villamosra kellett szállnunk. Érdekes volt, hogy a megállóból látszott a Gellérthegy tetején a Szabadságszobor, V mondta is, hogy inkább oda menjünk, de leszavaztuk. Zs ekkorra már elég nyűgös volt, úgyhogy a hátizsákot átadtam R-nak, Zs pedig beült a csatos hordozóba. Innen mentünk a Városmajorig, ahol végre megérkeztünk a fogaskerekűhőz. Ekkorra R vize elfogyott és folytonosan panaszkodott, hogy szomjas, amit én mindig azzal ütöttem el, hogy majd veszünk vizet valahol, addig meg igyon a többi kulacs valamelyikéből. Zs is kipihente fáradalmait és inkább sétálni akart, így én is visszakaptam a hátizsákot.

A Városmajornál kicsit zavarban voltam, mert bennem az az emlék élt, hogy a fogaskerekű a János kórháztól indul, ráadásul mintha remíz lett volna a végállomás, de végül is jó helyre érkeztünk. A gyerekek is nagyon felélénkültek a fogaskerekűtől, megcsodáltuk a kiállított kerékmodellt és megnézegettük a síneket is.

Nem is kellett sokat várni, nagy robajjal megérkezett a fogaskerekű és hamarosan indult is visszafelé. Rajtunk kívül csak egy kétfős család és egy férfi utazott a kocsiban, így abszolút nem beszélhetünk tömegről, és ez a szám később sem változott.

Én nagyon régen utaztam már a fogaskerekűvel, így most ismét magával ragadott az erdő és a villák látványa. A gyerekek is érdeklődve forgolódtak, de azt hiszem, őket ez nem annyira fogta meg.
A végállomáson azonnal megakadt a tekintetünk a "Rovarszállón", a gyerekek azonnal odasiettek, hogy jobban megnézzék, mi az. Kicsit arrébb feliratos fehér szalaggal körbekerített méhlegelő található (a polgármester a fideszes Pokorni Zoltán, remélem, ide azért nem jön majd a Fidelitas kaszálni).
A gyerekek már nagyon szerettek volna vasutazni, ezért minduntalan előre szaladgáltak, nem is nagyon győztem velük tartani a tempót.

A végállomáson pofonegyszerű volt a tájékozódás, azonnal megtaláltuk a vasútállomást, éppen csak az a kellemetlenség ért, hogy a bankkártyás fizetés éppen nem volt lehetséges, így 500 métert kellett oda-vissza sétálnunk a legközelebbi ATM-ig. A gyerekek - mármint a vasutasok - nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, precízen dolgoztak, mint a felnőttek. G-éknek is nagyon tetszettek a gyerekvasutasok, érdeklődve figyelték, ahogy jegyeket érvényesítenek, várják és indítják a vonatot.

Az erdőben suhanó kisvasút nagy élmény volt nekik, a kanyargós ösvények, a sokféle állomásépület, sok látnivalót kínált, nem is győztek betelni vele. Talán a második vagy harmadik megállónál jött egy vasutaspár, akik ajándéktárgyakat árultak, és hát, nagyon jól csinálták, mert észbe sem kaptam és vettem három nyakláncot meg két hűtőmágnest. Meglepődtem, amikor a visszajárót nem fogadták el, azt mondták, nem szabad.

Volt egy olyan szakasz, ahonnan le lehetett látni a városra. Itt a vonat kicsit le is lassított, hogy az utasok eleget gyöngyörködhessenek a látványban. A szakasz vége felé jött az alagút. Amikor már majdnem besuhant velünk a vonat, bal oldalt, a meredek hegyoldalon őzsutát láttam elszökellni a gidájával. Sajnos, nem voltam elég gyors, ezért nem sikerült megörökíteni, és mivel a gyerekek is a másik irányba néztek, ők is lemaradtak róla.

Az alagútban kétszer is lekapcsolták a lámpát, teljes sötétségbe borítva az egész vonatot, nagy sikongatásokat váltva ki a gyerekekből. G bevallottan megijedt, V "csak" befogta a fülét, Zs-ból nem tudtam értelmes nyilatkozatot kicsalni.

A végállomáson kaptak egy fagyit. Amíg elnyalták, elsétáltunk a gyermektábor előtt, és R-ban felvetődött, hogy ezt a vasutazást ő is szívesen kipróbálná. Hűvősvölgyben még tétováztam kicsit, hogy hazafelé induljunk vagy nézzünk még meg valamit, de inkább előbbi mellett döntöttem - R is inkább haza akart menni. A 61-es villamossal indultunk haza. Nagyjából a harmadik megálló után Zs ismét felkéredzkedett a hátamra és pár perc múlva el is aludt, hazáig pedig fel sem ébredt. A többiek is nyüffőgtek, hogy éhesek és fáradtak, de persze otthon már élénkek voltak, én meg persze egyre nyúzottabb. Nap végére határozottan úgy éreztem, hogy szabadságra kell mennem, pedig már nem is voltam dühős a reggeli miatt.

Reménykedtem benne, hogy elfáradtak a gyerekek annyira, hogy hamar kidőljenek. Ezt a tervemet keresztülhúzta a vihar. A jégeső olyan természeti jelenség volt, amit korábban még nem tapasztaltak, és ezt mindenképpen meg kellett  nézni. Sőt, R-t annyira érdekelte, hogy ki is ment az utcára (kisvödörrel, hogy jeget gyűjtsön), fejére biciklissisakot tett és esőkabátot kanyarított magára, plusz elvitte az esernyőt is. Táncát a zivatarban mókás videóban foglaltam össze, amit itt is bemutatok: