Egy nap Csókakőn

Tündéri kis falu Fejér megyében, a Vértes oldalában, ahol nyáron rózsaillatban fürdenek az utcák.

img_20210619_150502.jpg

A múltkori kellemetlen élmény után most nagyon jónak kellett lennem, bár megmondom őszintén, hogy arra nem számítottam, hogy a falut a 81-es úttal összekötő autóút mellett nem vezet sem gyalogjáró, sem egy tisztességes taposott ösvény. Komolyan elgondolkodtat, hogy a helyiek, akik nem autóval járnak, hogyan közelítik meg a buszmegállót, ha az történetesen csak az elágazást érinti, de a faluba nem megy be.

Reggel (bár az elemózsia nagy részét előző nap már megvettem), lemaradt pár dolog, amiért ki kellett menni, későn is keltünk, így már bőven benne jártunk a délelőttben, amikor elhagytuk a lakást. A szokásos útvonalon sétáltunk ki a pótlóbuszhoz és rutinosan szálltunk vonatra a KöKinél, és száguldottunk Székesfehérvár felé. Volt nálunk Dobble és Fekete Péter is, az ezekkel való játék a vonatút nagyobb részéig kitartott, aztán még játszottunk pár kör barchobát. A Velencei tó környékén már kezdték marhára unni az utat. A tavat megpillantva persze rögtön felcsillant a szemük, hogy mi lenne, ha a tóra mennénk, de én nem akartam újra és újra sikertelenül célozni Csókakőre, meg hát fürdőruha sem volt nálunk (ez azért meggyőző kifogás volt), azt pedig egyelőre nem kötöttem az orrukra, hogy a hazaútra be van tervezve egy csobbanás.

Naná, hogy a forróságban kellett várni a buszt, ráadásul az egyik kereszteződésnél rossz irányba vezettem a társaságot, ami így, hogy harmadjára vágtunk át Fehérváron a vasútállomástól a buszpályaudvarig, komoly kudarcélmény volt. Némileg enyhített a dolgon, hogy így találtunk egy szuper (de állati drága) cukrászdát, ahol korábban nem ismert fagylaltokat is árultak, például mézes mákosat, görögdinnyéset, vagy vaníliásat, amiben karamellizált cukordarabok voltak.

A busz indulásáig még bő háromnegyed óra volt, így az időt elütendő a szemközti parkba mentünk, ahol nem csak jéghideg vizet osztottak, de volt egy érdekes szökőkút is. A buszon nagyon figyeltünk, hogy véletlenül se mulasszunk el a megfelelő helyen leszállni, s ekkor szembesültünk a ténnyel, hogy hát a faluba vezető út azért felér egy kalandtúrával. Az út mentén haladva folytonosan figyelni kellett az autóforgalmat és a csaláncsomókat. Valójában az egész séta a faluig nem volt több fél óránál, a másik fel óra alatt pedig felértünk a várhoz.

Az utcák végig vannak ültetve színes rózsabokrokkal, amelyek ontják magukból az illatot. Hatalmas, gyermekfej méretű virágok pompáznak szinte minden ház előtt és a házak kertjében is. Elhanyagolt házakat szinte nem is láttunk. A hőség persze lassított minket, és a gyerekek kétségbeesve fogadták, hogy az utolsó deci vizeket osztottam szét a kulacsokba, és innentől már én is bizakodtam, hogy mint minden valamirevaló faluban, itt is lesz kút. Sajnos, hiába tettem mentát és citromfüvet otthon a vízutánpótlásba, sajnos, a langymeleg víz ettől nem lett élvezhetőbb.

img_20210619_151409.jpg

A vár alatt kis bódék sorakoztak, ahol ezt-azt venni lehetett, itt kaptak a gyerekek egy-egy fagyit, és a közeli kútból minden üveget és kulacsot megtöltöttünk üditő hideg vízzel. Immár felfrissülve vágtunk neki a várhoz vezető út utolsó szakaszának. Az erdőbe érve rögtön csökkent a hőség; a fák között az árnyékban legalább öt-tíz fokkal hűvösebb volt, mint a napon. Persze, a szúnyogok is észlelték a lehetőséget, így gyorsan befújtam magunkat rovarriasztóval. Nem kellett túl sokat sétálni a lépcsőig, de az úton érdekes látvány volt a rovarok szinte mozdulatlan lebegése a napfényben. Biztos, ami biztos, kikerültük őket.

img_20210619_154853.jpg

A lépcső rendkívül meredek és szűk volt, két ember egymás mellett kényelmesen nem férhetett el, bal oldalt pedig semmi biztosíték nem volt, egy rossz lépést a hegyoldalon való leszánkázás követett volna. Láttunk félúton egy vakondot is, bár jobb élmény lett volna, ha élt volna. A lépcső tetejére érve egy sziklahasadékon kellett még keresztülmászni, majd a sziklás oldalon leereszkedni, hogy a várba lépjünk.

Itt az ovisok rögtön felélénkültek és friss erővel szaladtak előre, hogy mihamarabb felfedezzék a várat. Az első ajtót bezárva találtuk, és G nekem szegezte a kérdést:

Anya, ki tudod nyitni ezt az ajtót?

Ne haragudj kisfiam, a másik nadrágomban maradt a vár kulcsa - feleltem neki, mire méltatlankodni kezdett, hogy igazán elhozhattam volna. A következő bezárt ajtónál már R felelt neki némileg ingerülten, hogy

Hagyjad már anyát, hogy lenne már nekünk kulcsunk a Csókakői várhoz?!

Követhetetlen sebességgel szaladtak fel a lépcsőkön és kiabálva lelkendeztek a látványtól, ami egyre feljebb érve valóban egyre pazarabb volt. Az egész falu és a környék a lábunk alatt hevert, a szikrázó kék ég és a horizont összerérése kihagyhatatlan látvány. Az egyik akna fenekén számtalan bedobált érmét találtunk - persze rögtön elkezdtek azon agyalni, hogy hogyan lehetne onnan kiszedni. A kalodát lefelé menet kipróbáltam - a gyerekeket ugyanerre már nem tudtam rávenni. Miközben azt meséltem nekik, hogy mire való, nem mulasztottam el megjegyezni, hogy egyes bűncselekmények elkövetőinek méltó büntetés lenne egy-két napot eltölteni benne, mindjárt nagyobb visszatartó ereje lenne, mint néhány év elzárás, de hát azok a fránya emberi jogok még a takonyértékű embereket is megilletik...

A vár alatt két asztal két oldalán egy-egy paddal a kellemes árnyékban várja a kirándulókat és ugyanitt kút és kulturált mosdó is van, így leültünk pihenni és eszegetni. A csokik persze elolvadtak, a szendvicsek szétmállottak a hőségben, a dobozos üditő tartalma gyakorlatilag cefrévé érett - lehet, ezért nem érezték olyan nehéznek a lefelé vezető utat a gyerekek. Amíg ettünk, érkezett egy csoport, akiknek idegenvezető tartott előadást a várról, ezt mi is hallgattuk. Ebből megtudtuk, hogy hétszázharminc éves, és a tatárok elleni védelmi beruházások részeként épült több más kővárral együtt. Innen ellenőrzés alatt tarthattak több fontos stratégiai útvonalat, és szinte bevehetetlen volt. A csoport tovább indult a várba, mi pedig lassan lefelé a hegyről. A faluba visszaindulva, a vár alatt egy műút sarkán nagybetűs tábla:

Feljáró a várhoz

Most már mindegy értelmű vállrándítással indultunk tovább lefelé. A művelődési háznál választás elé állítottam a társaságot, hogy lesétáljunk az elágazáshoz vagy várjunk helyben a buszra. A maradásra szavaztak, pedig amennyire unatkoztak, és amennyire elviselhetetlenné váltak ezen egy óra alatt, akár le is sétálhattunk volna.

Ez alatt történt az, hogy míg az ovisok Angry Birds Toons-t néztek a telefonomon, én nagyot sóhajtottam és élvezettel szívtam magamba a rózsaillatot, amit akkor hozott a gyenge szél, és még mondtam is, hogy milyen jó ez a rózsaillat, mire R elkezdett röhögni. Amikor megkérdeztem, hogy mi olyan vicces, azt felelte:

Most fingottam!

Ezt egy negyedórás diskurzus követte a család tagjainak szellentéséről, melynek az volt a konklúziója, hogy rózsaillatút egyedül R tud produkálni.

Mire megjött a busz, már végtelenül elegem volt az óvodásaimból, és közöltem velük, hogy ugrott a strand, mert nem képesek lehiggadni. Innentől nagyon csöndesek és rendesek voltak, a buszon csöndben nézték tovább a rajzfilmet, Fehérváron pedig példásan jöttek végig elismerésre méltó tempóban.

A vonat indulásáig húsz percünk volt (azonnal indult volna, ha tíz perccel korábban érkezünk), ez pedig ismét egy elviselhetetlen húsz percet kellett elviselni, és igen közel voltam hozzá, hogy Budapestig váltsak inkább jegyet. Este nyolc körül érkeztünk Agárdra, ahol ekkor már nagy partihangulat volt. Szólt  a zene és villogtak a fények, a dodzsempályáról nagy csattogások hallatszottak, ahová persze rögtön be akartak menni, de én a szabadstrand irányába vezettem őket. Itt a parttól nem messze leterítettük szeretett piknikplédünket (amire  most már tényleg ráférne egy mosás - ezt lehet amúgy mosni?)

Arra számítottam, hogy mire a partra érünk, már csak kevesen lesznek, ezért nem is pakoltam fürdőruhát (meg nem voltam benne biztos, hogy lesz öltöző - nem is találtunk), de a part szinte tele volt, így én csak álldogáltam a vízben, ami a partnál nekem szinte a fenekemig ért. Lépcső sehol nem volt, csak egy palló

SZÖRFBEJÁRÓ

felirattal. Ez amellett, hogy kb 45 fokos volt, az alsó kétharmada nagyon síkos volt, így én egy jól kivitelezett seggreeséssel értem a végére. A víz nagyon kellemes volt - még ilyen hirtelen beereszkedéssel is -, V azonban nem mert bejönni, pedig láthatóan nem volt mély. G és R megmártóztak és egy helyi kisfiúval összeismerkedve jót pancsoltak.

img_20210619_201728.jpg

A fürdésre fél órát szántam, a gyerekek a strandot borús hangulatban hagyták ott, de kérték, hogy jöjjünk még ide. Sajnos, Agárdról már nem ment Budapestre vonat, így kénytelenek voltunk visszamenni Székesfehérvárra, hogy onnan a háromnegyed tízkor induló VÍZIPÓK InterRégió vonattal iduljunk haza. Kelenföldig meg sem álltunk, innen egyes villamossal, majd a Népligettől metrópótló busszal mentünk haza, tizenegy óra körül léptünk be a lakásba. Most elmaradt a korábban kötelezeő tusolás - vasárnap senkinek sem kellett kelnie, így mindenki csak elődőlt valahol. Azt hittem, hogy a városban lépten nyomon kellemetlen, buliból hazamenő, vállalhatatlan viselkedésű alakba fogunk botlani, de nem nagyon találkoztunk ilyenekkel.

Másnap a gyerekek egyszer csak felvetették, hogy festeni szeretnének, így bedombtam nekik, hogy esetleg a kirándulásról is festhetnének valamit. A legtovább V alkotott, igyekezett részletesen dolgozni, a többiek inkább csak összecsapták.

 

Négy gyerekkel blog

Egy kedves ismerősöm felvetésére indítottam el a blogot, és mert rendszeresen lesápad a környezetem, ha szóba kerül, hogy éppen milyen extrém sportot űztem három gyerekkel. Ez nem tanácsadó blog, én nem vagyok szakember, ez a blog csak azt mutatja be, hogy némi (hatalmas) energia ráfordítással és türelemmel, mit tehetünk a gyerekekkel, amit egyébként csak gyerek nélkül tartunk kivitelezhetőnek.

süti beállítások módosítása